bidam love

Névtelen Bidám

Neki már a születésénél fogva meg volt írva a sorsa: ő lett az eltaszított fiú. Elsőnek az apja, mikor rá sem nézett saját gyermekére. Aztán az anyja, mikor letette őt a földre, és ott hagyta, mintha soha nem is szerette volna. Munno ugyan felkarolta, de amint felismerte benne Misilt, többé nem tudott ugyanúgy nézni rá. Végül Tokmán, aki sosem mondta azt neki, hogy nem kellesz, de azt sem, hogy igen. És így Bidám halála értelmetlen szenvedéssé, élete fájdalmas küszködéssé vált. Ez jutott neki osztályrészül.

Gyermekkora: Ezt csak a film közepétől visszaemlékezések árán tudhatjuk meg, de én leírom most, hiszen ez mindennek az alapja. Ebből alakult ki a személyisége, szóval ez fontos. Tehát mit látunk először? Egy síró kisbabát. Az anyja elhagyta, már nem törődik vele. De jött Munno, és ( vajon mi okból?) magához veszi, és eldönti, majd ő felneveli.

Aztán később Szokhvá hozza a kis Tokmánt, (Munno megmentette őt Csilsuktól). Bidám nevetve figyeli a babát, tetszik neki. Rögtön meg is ígéri, vigyázni fog rá. A mester elégedetten nézi, milyen jól megérti egymást a két gyerek. Lehet, hogy épp ekkor születik meg a fejében a terv, ha a kis király- és királyné-palánta felnő, akkor össze kellene őket házasítani? Biztos, hiszen meg is említi az ötletet Szokhvának. Erre a szolgálólány olyan gyorsan eltűzött, hogy utol sem lehetett érni, és ezzel füstbe ment a terv, hogy ők ketten felnevelik őket.

Aztán pár évvel később egy még mindig mosolygós kölyköt látunk, amint sétál a mesterével az úton. Munno meséli neki, hogy jól kell tanulnia, mert nagy dolgok várnak rá. Ő lesz a három HÁN mestere. Elmagyarázza Bidámnak, hogy ez magasabb rendű lesz a királynál is, hiszen azok csak uralkodni akarnak, kormányozni a népet. De a három HÁN mestere meg fogja valósítani a lehetetlen álmot, az ő dicső neve 1000 évig fennmarad. A fiúcska kellően fellelkesült, szinte már most mindent megtanulna, de a mester türelemre inti. Meg fogja kapni a könyveket, hiszen azok az övé, neki írta őket, ám ahhoz előbb még rengeteget kell fejlődnie, hogy megértse.

Aztán lesz az a bizonyos fordulópont, mikor ellopják Munnótól a könyveket. Bidám a tolvajok után megy, és (azt hiszem méreggel) megöli mindet. Ez az ő bosszúja, amiért meg akarták fosztani őt, elrabolni könnyedén azt, amiért ő nap mint nap küzd, hogy egyszer majd az övéje legyen. A mester utána szalad a barlangba, kétségbeesetten kiáltozza a nevét, aztán rátalál. De megkönnyebbült sóhaja döbbenetté változik, mikor Bidám eldicsekedik vele, hogy ezeket mind ő ölte meg. Nyilvánvaló, a gyerek dicséretet vár, hiszen sikerült visszaszereznie a könyveket. De nem kap, sőt, Munno elítéli amit tett.

Hogy mennyire elítéli, az csak aznap este derül ki igazán. Bidám a szokásos mozdulattal nyúlna kezéért, húzódna hozzá álmában, de a mester nem engedi neki. Csukott szemmel, szótlanul lelöki magáról kezét, már nem állhatja érintését. A fiúcska elsőnek azt hiszi, ez csak a véletlen műve lehetett, ezért újra próbálkozik. Ám hiába, megint visszautasításban lesz rész. Bidám rögtön felfogja, Munno már nem szereti őt.

Következtetés: A fiú úgy nőtt föl, hogy érezte, elvesztette mestere megbecsülését. Innentől kezdve bármit tett, az Munnónak nem volt jó. Minél inkább teper, csak annál csalódottabb, mert elismerést nem kapott. Egy idő után már többé nem is érdekelte, hogy a mester haragudni fog rá, ha rossz fát tesz a tűzre, hiszen így is úgy is mindig kap a fejére.

Egy jó szót, egy simogatást, ő már többé nem kapott. Ettől öntörvényűvé vált, és látszólag közömbössé. Ismeretségei felszínesek leszek, többé nem kötődik senkihez inkább, nehogy aztán újra pórul járjon. Úgy tűnik, mintha könnyen kötne barátságokat, de valódi barátja sose volt. Bár ez abból is adódott, hogy sokat vándorolt a mesterével, mindenhol csak kis ideig maradtak, ezért nem volt értelme valakibe kapaszkodni.

A kalandokat kedveli, az ölést is, a húsevést, mindent, amit Munnó megtiltott neki. Na és ha kap utána egyet a fejére? Akkor is megéri! A harc, az izgalmak utáni vágya fogja egyébként a leginkább hajtani, mikor úgy dönt, hogy Tokmánnal és Jusinnal tart inkább a mestere helyett.

Annak ellenére hogy már benne lesz abban a korban, egészen Tokmánig nem érdekli egyetlen lány sem. Az udvarlást, az romantikát nem is nagyon érti, cikinek tartja, látszik ez abból is, hogy milyen jókat nevet Jusinon a háta mögött, mikor szerelmet vall a barlangban Tokmánnak.

A tisztelet, a rangok, a hajlongások meg magázások untatják. Ő úgy érzi, neki senki sem feljebbvalója. Hiszen ugyanolyan ember ő is, nem? Ha megvágják, ugyanúgy vérzik, nem? Akkor ennyi erővel őt is le lehet győzni, nem?

Lázadó alkat. Ő aztán nem fog beállni a sorba! Bidám olyan amilyen, és aki ezt nem tudja elfogadni, az elmehet a .....ba. A hvárángok megjátsszák a szófukar, komor harcost? Na és? Az az ő bajuk! Ölni lehet nevetve is, nem kell feltétlenül ilyen székrekedéses képet vágni hozzá!

Elköteleződni képes, de ahhoz kell a személyes kötődés a személyhez. Munnonak engedelmeskedett, hiszen ő nevelte fel. Tokmán előtt is letérdel, de csak azután, hogy a nő bebizonyította neki, hogy érdemes rá. És ehhez Tokmánnak sokat le kellett tennie az asztalra, nem ment az olyan könnyen.

Kevés dologról nyilatkozik elismerően. Az pl. Tetszett neki, mikor Jusin olyan erősen odacsapott a kardjával. Az erő tiszteletreméltó! Az is tetszett neki, mikor Tokmán túljárt még az ő eszén is azzal, hogy beküldte Misil csapdájába, és azt hazudta, nem lesz napfogyatkozás, pedig volt. Misilt is okosnak tartja, a módszerei alattomosak, de célravezetőek.

A valamit-valamiért elvű ember, ő semmit sem ad ingyen, és nem is kívánja el ezt mástól. Sose tudott olyan irgalmas szamaritánus lenni, mint Munnó. Jusinnak is csak úgy adott a csirkéjéből, hogy cserébe elkérte a hváráng homlokpántját, amiről úgy gondolta, ez értékes holmi lehet. A harcban képtelen alulmaradni. Ha meg is verték, már készíti is a bosszútervét, hogyan adhatná vissza. Szerencséje, hogy a mester tanítványa volt, így valóban sokakat le tudott győzni. Csak hogy lássuk, mennyire nem ijedős fiú, végül nekiment Munnónak is. Ő akart lenni a legjobb. Hatalmi törekvései nyilvánvalóak.

Sokáig annyira ösztönös a viselkedése, hogy az már szinte gyerekesnek hat, viccesen néz ki. De a mester, majd az anyja halála annyira megedzi, hogy utána már egy mosolyt sem láthatunk az arcán. Érzelmeit kifürkészhetetlen fekete szemei mögé rejti. Onnantól kezdve már csak a tetteiből ítélhetjük meg, épp mi jár a fejében, mi zajlik a lelkében.

Ő sosem volt képes megérteni azt az önfeláldozást, amit Jusint és Tokmánt is annyira jellemzi. Sem a népért, sem Silláért, sem semmiféle szent célért nem volna hajlandó feláldozni azt, akit szeret. Ezért lesz mindig annyira dühös, mikor Tokmán viszont gondolkodás nélkül megteszi. Amint szívét a lánynak adta, onnantól kezdve nem létezik számára semmi más. Ezért sokan lenézik, gyengének tekintik, mert ki van szolgáltatva saját szenvedélyének. Csuncsu is ezért mondta neki, egy olyan embernek, akit csak az érzelmei vezérelnek, nincs keresnivalója a történelem sakktábláján. Az más kérdés, hogy Bidám magasról tett a véleményére.

Tokmán iránt érzett szerelme örökre viszonzatlan marad. Szerintem ennek ő tudatában is van, hiszen nem hiába emészti el a féltékenység, ahányszor Jusinra néz, de a remény... Hát a remény már csak ilyen ilyen dolog. Kicsit megszállottságra utal, ez a soha nem múló, gyötrelmekkel teli szerelem, hiszen az évek során bármikor dönthetett volna úgy, hogy elég volt, nem bírja tovább, itt hagy mindent és mindenkit. De képtelen volt rá. Tokmánhoz kötötte az életét, és meg is halt érte. Ez nem is lehetett volna másképp.