62.rész:

    A lelkesítő beszéd közepette váratlanul lehullott egy csillag az éjszakai égboltról. Bidám csodálkozva nézte. A katonák suttogni kezdtek: A csillag a palotára hullott. Bidám azonnal meglátja ebben a nagyszerű lehetőséget. Fennhangon azt mondja: ,,Igen, a csillag a palotára hullott! Ez azt jelenti, hogy a királynőnek befellegzett! Az ő uralkodása lejárt!" A katonák egyből megint éljenezni kezdtek.

    Bidám ezután várakozó álláspontra helyezkedett. Két nap, ennyi ideig kell kitartaniuk, míg jön a felmentő sereg. Már csak egy kérdés van, vajon addig Jusin nyugodtan ülni fog-e a seggén, vagy támadást indít ellenük? Nem sokára választ kapott. Hjomdzsong rémült hangon hívta ki, hogy nézzen fel az égre, mert megint történt valami. Bidám és a többiek leesett állal bámulták, ahogy az előbb leesett csillag visszamegy a helyére. De hát ilyen nincs is!

    Miszeng kezdett nevetni mellettük. Annyira röhögött, hogy már a hasát fogta. Bidám kérdezi, mi ütött belé. Azt mondja neki: ,,Ugyan már! Hiszen ez nem más, csak egy sárkányrepülőre akasztott szalmabábú, amit meggyújtottak! Ősi fortély! Én és a nővérem sok ilyen cselt ismertünk annak idején!"

    Bidám elgondolkodva nézte az eget. Jusin visszatette a csillagot az égre... Mit jelent ez? Össze akarja őket zavarni netán? Vagy... ez erőfitogtatás! Támadni fognak! Figyelem, mindenki a helyére! Riadókészültség, támadás várható!

    Baljóslata bevált, pár perc múlva úgy tűnt összedől az egész védelem, amit idáig kiépített. Futva érkeznek az emberek: ,,Kormányfő, betörtek a nyugati kapun! Kormányfő, betörtek a déli kapun!" Bidám csak kapkodta a fejét. Aztán nyugalmat erőltetett magára, és ráparancsolt a többiekre. ,,Északra csalogatjuk őket! Magam vezetem a csapatokat!"

    Indult, hogy készülődjön a harcra, de valaki elé ugrott a sötétben. Bidám ösztönösen a kardjához kapott, de aztán látta, hogy csak Szánták az. Hirtelen minden újra az eszébe jutott. Intette neki, hogy gyorsan, mondja el, mit tudott meg Hükszánról! Szánták félve súgta a fülébe: Hjomdzsong áll mindennek a hátterében.

    Vége! Mindennek vége! Hjomdzsong árulta el, nem a királynő! És ő neki hitt Tokmán helyett! Az a szemét! Az a rohadt tetű! Hogy nyomorodna le! Hogy dőlne rá a kínai nagy fal! Most megöli őt! Már rég meg kellett volna tennie, de most már tényleg leveszi annak a vigyorinak a fejét! Most meglakol!

    Az erőd védelmével mit sem törődve a tanácsterembe rohant. Jól gondolta, hogy ott találja Hjomdzsongot. Az aljas már a tekercseket pakolászta, mentette ami menthető. Futna, mint egy patkány a süllyedő hajóról. Sőt, őt is arra biztatja, hogy tartson vele! Bidám viszont a nyakához teszi a kardot. Elég volt csak egy nevet mondania neki: Hükszán. Hjomdzsong már tudta is, számára eljött a végítélet. Lelepleződött!

    Mily meg lepő (vagy sem), nevetni kezdett. Ez valami perverzitás nála, hogy mikor érzi a vesztét, mindig nevet? Bidám dühösen fújtatva nézi őt. Ám Hjomdzsong nem úgy tűnik, mint aki megijedt a tekintetétől. Inkább szánakozva nézi őt. És nem sokára ki is derül, mért fordult a kocka: Hjomdzsong sajnája őt. De le is nézi, hogy ilyen könnyen átejtette őt. Úgy beolvas Bidámnak, hogy az hátratántorodik kemény szavaitól.

    ,,Bidám, nem terhelheti másra a felelősséget! Hiszen maga volt saját sanyarú sorsának az okozója! Tegye fel a kérdést magának: Ki ölte meg valójában Munnót? Talán én? Nem! Ha én nem jövök, maga képes lett volna csak a 3 HÁN könyvéért megölni őt! Tagadja le, ha meri! Na ugye, ugye... Aztán tegye fel magának azt a kérdést, vajon mihez kezdett volna, ha beteljesül őfelsége iránti szerelme? Így is úgy is elárulta volna őt egy napon. Megmondjam, miért? Mert ingatag! Mert nem bízik senkiben! Közben meg egyre csak azon síránkozik, magában mért nem bízik senki? A hatalmat áhítozta végig! A szerelem csak egy ostoba kisiklás volt. Teljesen összezavarta a fejét. De én, megkönnyítettem a választást. A helyes útra tereltem."

    Bidám lábai fölmondják a szolgálatot, lerogy a legközelebbi székre. A fájdalomtól megint elveszti az eszét. A kín leírhatatlan! Hjomdzsong olyan mély igazságokat vágott az arcába, amit képtelen volt elviselni. Valóban csak a hatalom élteti? Mégis csak olyan, mint az anyja? Nem, az nem lehet! Ő nem olyan szívtelen, mint Misil volt! Ő nem... Ő nem... Hjomdzsong mosolyogva nézi kiborulását. Indulna is tovább, mint aki jól végezte dolgát, de Bidám nem engedhette. Feláll, és végre valahára belé mártja a kardot.

    Jön Miszeng. Amint meglátja Hjomdzsong holtestét, rájön, Bidám mindent tud. Bidám nem törődik vele, egyszerűen félrelöki őt az útból. Ám Miszeng megállítja őt. Ha Hjomdzsong gúnyos szavai az előbb szétszaggatták a szívét, akkor Miszeng beszéde egyenesen megölte a lelkét. Bidám nem tudta, mért kell még ezt is végighallgatnia, de megtette, mert lábai egyszerűen nem mozdultak. Könnyekkel teli szemmel nézte Miszenget, miközben az szintén szánakozva nézett vissza rá. ,,A nővérem fia egy rongyember! Mellé álltam, mert azt hittem, ő is a szent célért küzd."

    Bidám fejcsóválva válaszolja neki.: ,,Nem igaz! Az én célom, sosem egyezett a tiétekkel. Misil érdekből szült meg. Munno érdekből nevelt fel. Csak azt nem kérdezte meg soha senki, hogy én mit akar valójában."

   Miszeng nevetni kezd.: ,,Hát igen, micsoda egy szerencsétlen gyermek vagy te! Misil elhagyott még csecsemő korodban. Munno nem tudott szeretni. Úgymond kizártunk téged a szeretetből! Sajnállak, hogy ilyen szánalmas életed volt... De azt ne is merd tagadni, hogy mindezért nem te vagy a felelős. Hidd el nekem, drága öcsém, senki más nem pusztíthat el, nincs senkinek se olyan hatalma hozzá, csak neked! Te vagy saját szerelmed árulója!"

    Bidám ott hagyja őt. Hadi öltözékét a földre dobja, nincs nála más, csak a kardja. Ahogy kifele menetel az erődből körülötte az erőd lángokban áll. Az emberek, katonák sikoltozva rohangálnak körülötte. Őt mindez cseppet sem érdekli. Tovább megy, tekintetét előre szegezi. Nem állítja meg senki. Helyes! Most amúgy sincs olyan hangulatban, hogy még egy okostojást végighallgasson. Tartsa meg mindenki magának a véleményét! Oké, elcseszte! Oké, szánalmas alak! Felfogta, nem kell állandóan ezt szajkózni!

    Hajnalra virradt, mire kiért az erődből. Rálépett a szokott útra, ami a palotába vezet. Szánták, hű szolgája árnyékként követte őt. Egyszer csak megtorpannak. Szánták könyörögni kezd neki, hogy meneküljenek. Ne menjen őfelsége táborába, mert ott a biztos halál vár rá. Inkább tartson vele, szökjenek meg együtt. Bidám szomorú tekintettel mered Szántákra. Ő már beletörődött a sorsába. Ugyan, hová mehetne? Neki Tokmán volt az egész élete. A nő nélkül nincs értelme már semminek se. De Szántáknak nem muszáj vele tartania. Ő még kitörhet innét, ha ügyes.

    Átnyújtja Szántáknak a védőrségi jelvényét. Ilyen senki másnak nincs, csak a parancsnoknak. Ennyit hagy hátra magából, semmi többet. Aztán a hű szolga szemébe néz, és ad neki egy utolsó jó tanácsot. Egy olyat, amit ha neki adtak volna fiatal korában, és ha megfogadta volna, akkor minden másképp alakult volna.: ,,Kezd új életet, Szánták! Menj innét jó messzire! Felejts el engem! Tedd le a kardot örökre, és műveld inkább az anyaföldet! Azzal többet érsz..."

    Szánták szinte sírva kérdi tőle: ,,De hát, uram? Nem jön velem?" Bidám elnéz mellette.: ,,Nem, nekem még monanom kell valamit őfelségének, amit nem mondtam idáig neki, de most szólni fogok!" Szánták meghajolt felé, és elindult. Bidám is elindult, pont az ellenkező irányba, az ellenség tábora felé.

    Aztán egy elfojtott kiáltás hangja szállt felé. Bidám kíváncsian megfordul. Szánták nyíllal a szívében, utolsó lélegzetével őt figyelmezteti, itt az ellenség. Bidám felnéz a domboldalra. Valóban, egy egész csapat. Bidám érzéketlenül nézi őket. Felemeli kardját, és kihúzza hüvelyéből. Ennyit kiált oda neki: ,,Aki engem megöl, annak örökre belevésődik a neve a történelem könyvekbe!"

    Aztán elkezdődik a harc. Bidám nem egyszerűen úgy szeleteli az embereket, mint más a kenyeret, hanem közben igyekszik eljutni őfelsége táborába. Az utat viszont végig kell harcolnia, mert nem tízen, nem százan, hanem ezren jönnek rá. És a kifogyhatatlan számú katonák ellenére egyre közelebb jut a céljához. Habár mire a táborba ér, kezd fáradni, de nem adja fel. Addig nem, amíg el nem mondta Tokmánnak, amit akart.

    Karjára tekeri szétszaggatott felsőjét, és ahogy a mesterétől tanulta, a kötél másik végére csomózta kardját. Aztán körbe-körbe lengette, minden suhintásánál egy katona ordított fel a fájdalomtól. Valamelyiknek levágta a lábát. Valamelyiknek a fejét. Valakit csak megbénított. Valakit teljesen lemészárolt. De már nem talált semmilyen élvezetet az ölésben, úgy mint régen. Egyáltalán nem érzett már semmit sem. Csak tette a dolgát, hogy elérje utolsó célját.

    Annak ellenére, hogy már gyakorlatilag a fél hadsereget legyilkolta, nem értette, minek üldözik még mindig. Akinek van esze, az már rég elmenekült innét. Ugyanis aki marad, és aki rátámad, az mind a halál fia lesz. A kör egyszer csak szétnyílik, és Jusin tábornagy jelenik meg. Ó, végre eljött a főmufti, hogy megoldja a válsághelyzetet! Micsoda megtiszteltetés!

    Jusin elé lép, és szinte könyörög neki, hogy ne csinálja ezt. Tegye le a kardot, és jöjjön vele! Nem akarja őt bántani, nem muszáj mindenféleképpen Bidám halálával végződnie a mai napnak. Egyszerűen csak adja fel a harcot.

    Bidám lihegve nézi őt egy darabig. Még csak nem is válaszol egy ilyen ostoba felajánlásra. Elnéz a tábornagy válla felett, mire megpillant a távolban egy alakot, aki talán Tokmán. ,,Őfelsége az?"- kérdezi Jusintól.- ,,Ugye, ő az?"

    Jusin nem válaszol. Bidám rájön, hogy vagy újult erőre kap, vagy nem lesz képes végigcsinálni, amit tervezett. És ekkor váratlanul mint egy ihlet, úgy hasított belé anyja utolsó szavai: ,,Olyan törékeny a te piciny kis lelked... Túl nehéz hozzá a te nagy álmod." Hát igen, Misil már akkor megmondta. Bidám már akkor tudhatta volna. Egyetlen álma volt ebben az életben: Hogy valaki viszont szeresse őt. De senki nem tudta ezt teljesíteni.

    Bidám eltökélten Jusinra néz.: ,,Jusin, hiszen mi sosem tudtunk megküzdeni igazán egymással." Ezzel ki is mondta a végszót. Határozottan a kezére kötötte a kardját. Szemében kihívással nézett a tábornagyra. Jusin elfogadta. Ő is elővette kardját.

    Bidám megvárta, amíg ő támad először. Egy ügyes hátraszaltóval kikerülte a kardját, és futni kezdett a királynő felé. Az emberek riadtan nézték, ahogy közeledik. Jusin mérgesen ordította, hogy tartóztassák fel. Bidám még visszanézett rá utoljára a válla felett. Ezt gondolta: ,,Jusin, mi értelme lenne megküzdenünk? Hiszen végül mindent te nyertél. Én már nem akarok semmi mást, csak beszélni őfelségével!"

    Ezután kezdődött még csak a nagy mulatság. Bidám annyi emberen küzdötte át magát, hogy már nem is számolta. Egyetlen dolgot tartott csak szeme előtt, hogy még hány lépés távolságra van Tokmántól. 30 lépésnél kapott három nyilat, de felállt, és továbbküzdött. 20 lépésnél már úgy vérzett, hogy a gyengeségtől elszédült, de akkor sem hagyta magát. 10 lépésnél Álcson kicsapta kezéből a kardot, de már nem érdekelte. Csak tántorgott, miközben vérkönnyeket sírt a fájdalomtól.

    Aztán megállt Jusin előtt. A tábornagy nem engedte tovább. Pedig már olyan közel volt Tokmánhoz, hogy látta a könnyeket lecsorogni az arcán. A nő szemébe nézett, miközben tett egy lépést balra. Jusin is balra lépett. Tett egyet jobbra. Jusin is jobbra lépett. Bidám Jusinra nézett. A tábornagy intette neki, hagyja abba, nem mehet őfelsége közelébe. Bidám nem hallgatott rá. Kinyújtotta kezét, és akkor... Jusin mélyen belé mártotta gyomrába a kardot.

    Utolsó leheletével elmondja szerelmének azt, amit akart: ,,Tokmánom, drága Tokmánom!"- ezt suttogja. Hogy Tokmán meghallotta-e? Nem tudja. Már sosem fogja megtudni. De ha valamiképp mégis célba ért az üzenet, akkor a királynője tudni fogja, hogy Bidám az életénél is jobban szerette őt. Igen, talán felségárulást követett el, hogy a nevén szólította... de a nőnek ez volt az egyetlen vágya. És Bidám szívesen teljesítette.

    Bidám azzal a reménnyel hal meg, hogy Tokmán tudja, megbánt mindent. Megbánta, hogy nem bízott jobban a nőben. Megbánta, hogy így alakultak a dolgok. Nagyon megbánta. Bárcsak szebb életük lehetett volna. Bárcsak ott várt volna Csuhvá-járásban Tokmánra. De már késő... Késő!

61. rész:

    Bidám teljesen összezavarodva néz a merénylőre, aki megpróbálta őt megölni. A királyi őrség tagja, ez már biztos, de akkor sem akarta elhinni, hogy Tokmán küldte volna ellene. Nem, ilyet nem tenne az ő királynője! Vagy mégis? Ráordított arra az emberre, hogy nyissa már ki a száját, válaszoljon: KI KÜLDÖTT?!?! Eltelt pár feszült másodperc, és végre kibökte: ,,Éljen a királynő! Halál Silla ellenségére!"

    Bidám elvágta a torkát. Vértől csatakos, hitetlenkedő arccal meredt maga elé. Egy egész világ omlott össze benne. Tokmán... elárulta őt. Erre nincs is jobb szó. A királynő a halálát akarja. Nem azért küldte el a fővárosból, hogy megvédje, hanem pont ellenkezőleg, mert meg akarta öletni. Hjomdzsong ráadásul még kárörvendően a képébe is nevet közben. Hát persze, ő és a nemesek most mind a hasukat foghatják. Hiszen ők megmondták, Bidám sült bolond, ha a szívét követi. Mért nem figyelt oda az ő szavaikra?

    Most nem képes a jövőt tervezni. Nem, még nem. Hjomdzsongot hátrahagyva őrült módjára bolyongani kezd az erdőben. Fától-fáig tántorog, azt sem tudja, már hol jár. Aztán megbotlik, és nekizuhan az egyiknek. Törzse mentén lecsúszik a földre, szemében még mindig a sokk tükröződik. Próbál gondolkozni. Igazán próbál, de nem megy. Egyszerűen még mindig csak az villog az agyában nagy, piros betűkkel, hogy: TOKMÁN ELÁRULT ENGEM!

    Semmihez sem volt fogható ez a fájdalom. Ó te jó ég, ez a kín! Ez a mély szenvedés... Tokmánnak nem kell megölnie őt, mert már most halottnak érzi önmagát. Misil elhagyta, Munno eltaszította, de ez mind semmi. Semmi ehhez az észveszejtő gyötrelem mellett. Teljesen átadta magát a szerelemnek. Annyira azonosult vele, hogy most... most már nincs értelme tovább élnie. Tokmán elárulta őt. Végül ő is elárulta őt.

    Csak egy dolog nem hagyta nyugodni, és az a miért. Miért tette ezt vele a királynő? Miért?

Kutatni kezdett emlékei között, és így rádöbbent az igazságra. Tokmán egyszer azt mondta neki: ,,Én Sillába vagyok szerelmes. Talán fájdalmas ez a teher, hiszen gyakorlatilag mindenről le kellett mondanom az országért, de én akkor is Sillát szeretem. Ám így hogyan viszonozhatnám a te szerelmedet, Bidám? A valódi szerelem teljes odaadást kíván. Kettőtöket egyszerre nem szerethetem. Vagy az egyiket, vagy a másikat végül el kellene árulnom!"

    Aztán Csuncsu kérdése: ,,Tényleg azt hiszed, hogy őfelsége érez irántad valamit?" Bidám most már értette, mért kérdezte tőle ezt a kis herceg. Csuncsu már akkor tudta azt, amit ő nem. Hogy Tokmán az életére fog törni a hatalomért. Mert a királynő félt Bidámtól és a híveitől. Félt attól, hogy Misil családja valóban képes volna Bidámot királlyá koronáztatni. Félt Bidámtól, hogy a trónjára tőr.

    És azt is tudja, mikor kezdődött ez a félelem. Pontosan ott, fenn a hegyen. Anyja halála után Bidám őszintén bevallott Tokmánnak mindent. Ó, milyen naiv volt... Abban reménykedett, hogy Tokmán cserébe nem löki el magától. Pedig gondolhatta volna, hogy ez lesz. Attól a perctől kezdve ő nem volt Bidám többé. Ő utána már csak Misil fia volt. Misil fia, akitől rettegni kell. Akitől a trónját félteni kell.

    Ha lehunyta szemét, még most is maga előtt látta a lány arcát. Tokmán a tenyerébe helyezte a gyűrűt, és azt kérdezte tőle: ,,Bízol bennem?" És Bidám azt mondta: ,,Igen!" Megbízott királynőjében! Az életét adta neki! Mindenét neki adta! És cserébe mit kapott? Tokmán egy gyűrűt adott, hamis szerelmének jelképét. Talán ezzel jelölte meg? Ez volt a záloga annak, kire lőjön a küldönce? Vagy ez volt a fizetség. Biztosan azt mondta: ,,Nyírd ki Bidámot, aztán vedd el tőle a gyűrűt! Az a tiéd lehet jó szolgálatodért."

 

    Bidám végre összeszedte magát. A düh erőt adott neki. Tokmán elárulta őt, és ezért bosszút fog állni rajta. A királynő a hatalmát féltette tőle? Tokmán Sillát szereti? Jó! Akkor Bidám maga lesz Silla! Királlyá fogja koronáztatni magát. Beteljesíti Tokmán legvadabb rémálmát! Magához ragadja az uralmat! Többé nem kell Tokmánnak cipelnie ezt a terhet. Ó, nem! Leveszi a válláról. Bidám végre el fogja foglalni jogos helyét a trónon, és a nép behódol neki, Tokmánnal együtt!

    Határozottan felállt, gondolkodás nélkül cselekedett. Tetteit már nem ő, hanem a bosszú vezérelte. Vérre szomjazott, sokkal jobban, mint az előbb. De most nem fog esztelenül gyilkolászni. Nem, nagyon is tudatosan fog pontról pontra haladni. Elsőnek is küld egy szép szerelemes üzenetet az ő kedvesének. Reméli, Tokmán örülni fog neki.

    Visszament a merénylő mozdulatlan testéhez, és hozzászíjazta egy lóhoz. Mielőtt útjára indította volna lovat, a gyűrűt nyakláncra akasztotta, és elhelyezte a holttest nyakában. Íme, innét tudni fogja az ő Tokmánja, hogyan döntött! Rácsapott a ló farára, aki nyihogva elvágtatott. Bidám eszelős vigyorral a képén nézett utána.

    Aztán hazament, és levetette cuccait. Megmosakodott, és felvette hadi öltözékét. Így fog megjelenni Misil családja előtt! Elment a barlangba, ahol már vártak a nemesek. Bidám egy ideid hallgatta kétségbeesett veszekedésüket, aztán belépett közéjük. Azok döbbenten elhallgattak. Bidám rájuk nézett, és csak ennyit mondott neki: ,,Maguk szánalmasak!"

    Hogy mennyire szánalmasak, az is mutatja, hogy a sértés ellenére úgy vigyorogtak, mint a tejbe tökök. Mint a gyerekek az óvodában, mindenki gyorsan helyet foglalt, és árgus szemekkel figyelték Bidám minden mozdulatát. Amaz főúrhoz méltón leült közéjük, és vázolta a tervet. Meg fogják támadni Szorabolt. Nem, nem fognak kivonulni a fővárosból. Régen Misil pont itt hibázott. Bevonult a Dejjá erődbe, pedig nem szabadott volna neki. Mindenki, aki elhagyja a fővárost, azt automatikusan Silla ellenségének kiáltják ki. Bidám viszont teljesen törvényesen akarja átvenni az uralmat. A nemesek és a nép támogatását akarja élvezni. Ez az ő célja, amivel végül meg fogja hódítani a trónt.

   Miszeng még mindig értetlenkedeik. De hát hogyan támadhatnák meg a palotát ilyen kis sereggel? Bidám csak legyint. Ne aggódjanak, seregük folyamatosan nőni fog, ahogy érkezni fognak a támogatók.

    A Dedok hegyre küldi fel a csapatokat, amik közben visszaszöktek a királynő seregéből Hádzsonghoz, Bodzsonghoz és Miszenghez. Hjomdzsongnak azt parancsolja, hogy ha szól, akkor azonnal hívja vissza a csapatokat. Vár egy kicsit, közben elképzelte, micsoda felfordulás lehet a palotában. Tokmán mostanra már biztosan sejti, hogy a nemesek körében lázadást tört ki. Jusinját, az ő drágalátos Jusinját fogja ellene küldeni. Hah, mintha egyáltalán az a hülye bármiben is vele egyenrangú ellenfele lehetne! Most is olyan cselt tartogat számukra, amit biztosan nem tesznek zsebre! Jusin, figyelj, és tanulj! Így csinálják ezt a nagyok.

    Hjomdzsong hozta a hírt: Jusin és az ő csapataik összecsaptak. Bidám bólint.: ,,Jó, akkor most életbe lép a korábbi parancsom! Hívd vissza őket!" Mindenki értetlenül néz rá. Miért? Ez csak ál-támadás volt? De akkor mi a cél, ha nem a palota? Bidám elmosolyodott.: ,, A cél? A Mjonghváli erőd! Jusin bizonyára annyira megijedt attól, hogy a Dedok hegyen keresztül akarok betörni a palotába, hogy a közeli erődből is segítséget hívott. Így tehát az, most tök üres. Gyerünk, foglaljátok el!"

    Egy óra sem kellett, és Bidám a főkapun sétált be a Mjonghváli erődbe. Ő és Misil családja elégedetten ültek le a tanácsterembe, mostantól ez lesz az ő főhadiszállásuk. Hát igen, egy lángelme, az már biztos, de nem akarta elbízni magát. Ez csak egy picike kis csata volt, amiben szerencsére győzedelmeskedett. Na de most jön még csak a háború! És mivel a palota és az erőd között alig 4 mérföld a távolság, ezért túl sokáig nem lesz tartható ez az állapot. Két tűzfészek a fővároson belül? Nagyon veszélyes... Tokmán mihamarabb azon lesz, hogy megoldja ezt a problémát. Bidámnak viszont még idő kellene. Idő, hogy meggyőzze a népet és a nemeseket, hogy őmellé álljanak inkább.

    Úgy döntött, törvényesen fogja kimondani a királynő trónfosztását. Mivel ő a kormányfő, és a tanácstagok közül hét ott ül közöttük, ezért simán összehívhatja az urak tanácsát. Gyorsan felöltik fehér göncüket, és visszaülnek az asztalhoz. Protokollhoz méltón megnyitja a gyűlést. Aztán egyenként, pontba szedve felsorolja, mért találta Tokmánt méltatlannak a posztjára.:

   ,,A királynő nem tudta megtartani Dzsinhüng király által szerzett területeket. Női mivolta lévén a kínai követek megalázták, és vele együtt Silla nevét is porba tiporták. Mivel a szomszédos országok sem tisztelik, mint női uralkodót, ezért folyamatos támadások érték Sillát az utóbbi években. Még Ásóka hajóján érkező jóslat is megmondta, a jogos uralkodó Bidám. Ez, és a többi érv egyértelművé tette, a királynőnek távoznia kell! A kormányfő ezennel felszólítja, hagyja el a trónját, és vonuljon vissza!"

    Amint ezt aláírták, kiplakátolták az egész városban. Közszemlére tették, Tokmánnak is nyíltan hadat üzenve. Bidám magában mosolyogva találgatta, a nő vajon tudja-e már, hogy valóban Bidám áll a háttérben. Vagy naivan még mindig azt hiszi, hogy sikerült őt megöletnie? Megérkezett-e már hozzá a kis szerelmes üzenete? A gyűrűből rá fog jönni, mit akart vele közölni? Ilyen kérdések foglalkoztatták.

 

    Bidám szemöldökét ráncolva nézte Szántákot és Dzsukbángot. Mit keres itt ez a két jómadár. Dzsukbáng azt mondja, egy levelet hozott neki őfelségétől. Bidám gyanakodva átveszi tőle. Amint elolvasta, úgy elkezdett remegni a keze, hogy zörgött benne a papír. Mit jelentsen ez?! Az állt benne, hogy: ,,Én, Tokmán lemondok a trónról, és Csuhvá-járásba megyek. Keress ott Bidám kettőnknek egy kolostort, ahol eléldegélhetünk. Ami még hátra van nekem, azt veled szeretném tölteni."

    Legszebb álma sem lehetett volna ilyen szép, mint ami ebben a levélben állt. Bidám meredten nézte a papírt, az írást rajta. Valódinak tűnt! Ez Tokmán írása! De nem lehet igaz! Nem, egyszerűen...

   Ha ez igaz, akkor Bidám életének itt és most vége. A királynő ellen fordult, pedig valójában Tokmán nem is akarta megölni őt? Nem, azt nem élné túl, ha ez kiderülne...

    Dühösen felpattant, és megragadta Dzsukbángot. Rázni kezdte, mint egy ócska rongyot, és ordított vele: Magyarázza meg, mit jelent ez?! Dzsukbáng hebegve kapkodott levegő után. Kérlelte, hogy ne ölje meg, ő csak a levelet hozta, ő nem tehet semmiről. Bidám Szántákra néz, aki bólint. Dzsukbáng nem hazudik, már tegnap este ott várt rá Csuhvá-járásban a levéllel, de mivel Bidám nem ment oda, ezért visszajöttek Szorabolba. A városban látták a falragaszokat. A plakátokon az állt, hogy itt tartózkodik az erődben. Ezért jöttek ide. Pedig tudatában voltak, hogy az életükkel játszanak, mégis átadták neki az üzenetet.

    Bidám teljesen összezavarodva visszarogy az asztalhoz. Szóval Tokmán ezt a levelet még akkor írta, mikor nem sejtett semmit arról, hogy a nemesek lázadást terveznek. Olyan őszintének tűnik... A férfiban felébred a remény, hogy a királynő talán mégsem árulta el, talán csak egy félreértésről van szó. Aztán nevetni kezdett. Szánták és Dzsukbáng tátott szájjal nézték őt. Bidám a küldönc felé fordul.: ,,Menj vissza őfelségéhez, és mondd meg neki, azt üzenem, hogy nem tud becsapni! Bidám, akit annyira holtan akar látni, él és virul. Szórol-szóra így add át neki az üzenetet!"

    Amint Dzsukbáng elment, Bidám megbízta Szántákot egy feladattal: Nézzen utána ennek a Hükszánnak a királyi őrségből, aki el akarta őt tenni láb alól. Tudja meg, hogy ki volt a valódi megbízója. Bidám most már bizonyosságot akart, hogy Tokmán volt-e az, vagy sem. Mert ha nem... Ha a királynő mégsem árulta el... Ha valóban azt tervezte, hogy őérte lemond a trónról, és kettecsként éltek volna Csuhvá-járásban... Akkor Bidám óriási hibát követett el. Megbocsáthatatlant!

   Egyedül marad, és türelmetlenségében fel-alájárkált. Azon gondolkozott, mi lehet most a palotában. Jusin haditerveken töri a fejét? Tokmán már megkapta az üzenetét? Mi lehet? Már nem volt olyan magabiztos, mint idáig. És arra sem tudott koncentrálni, amire kellett volna. Állandóan csak a levelet nézte, amit összegyűrve ott hagyott az asztalon. Kétségbeesés fojtogatta. Mi van ha hibázott? És mi van, ha nem? Válaszokat akart a kérdésére.

    Szántákot szólongatta.: ,,Őrök, itt van már Szánták? Megérkezett már?" Nem mond senki semmit. Ehelyett jön Miszeng óriási vigyorral a képén. Bidám gyorsan eldugja a levelet a szemük elől. Kérdezi, mi van, mért zavarják? Miszeng jó hírekkel szolgál, többen is átálltak az ő oldalukra, pont úgy ahogy akarták. Seregek érkeznek a segítségükre, csak egy kicsit kell még kitartaniuk. Bidám bólint, de már nem is érdekli az ügy.

    Aztán jön Hjomdzsong, aki egy szórólapot hoz neki. Azt mondja, teli van ezzel a város. Bidám kíváncsian olvassa, mi áll benne.: A kormányfő megfosztat tisztségétől, és Silla ellenségévé nyilvántartóik. Bidámot és híveit meg kell ölni! A királynő a lázadást el fogja fojtani. Aki Bidámnak engedelmeskedik, az szintén halál fia!

    Hogy az a... Szóval Tokmán így gondolta, hogy éljenek együtt Csuhvá-járásban?! Na, most akkor hogy hihet neki ezek után?! Az a nő a halálát akarja!

    Bidám dühösen összegyűri a papírt, és a földhöz csapta. Felspannolva indul a lelkesítő beszédre, amire korábban felkérték. Olyan cifrán fogalmazta meg, hogy a katonák, akik odagyűltek, éljeneztek neki. Bidám elégedetten nézi őket. ,,Ez az, tomboljatok csak! És harcoljatok, tegyetek engem királlyá! Fosszuk meg Tokmánt az uralkodástól!"

60. rész:

    Az világos volt mindenki számára, hogy ez egy átverés. Ezt nem Ásóka küldte, hanem valaki más intézte így a dolgokat, hogy Bidám javára váljon. Az eseten leginkább Csuncsu háborodik fel, rögtön megy is a kikötőbe, hogy kiderítse, ki volt az. Bidámot ez a része nem érdekli, őt sokkal inkább az foglalkoztatja, hogy Tokmán vajon most mit hisz. Őt hibáztatja? Vagy tudja, hogy semmi köze ehhez? Meg kell beszélnie vele!

    A királynő lakosztályához megy, de az őrök nem akarják beengedni. Bidám mérgében már kiabál, mire előmászik Álcson is, és ugyanazt ismétli: Őfelsége most nem kíván senkit sem fogadni. Bidám dacosan a szeme közé néz. Jó, ha Maga Tokmán küldi el, elmegy. De amíg nem kérdezik meg Tokmánt, addig itt fog szobrozni.

    Na végre, beengedték a nőhöz. Ma Tokmán nagyon sápadtnak néz ki. Bidám aggódva kérdezi, jól van-e. A királynő csak legyint. Aztán szóba hozza, hogy mit gondol az előbbiekről. Tokmán biztosítja, hogy még mindig bízik Bidámban. De az emberei, Miszengék túlságosan felbátorodtak. Ez az ügy már kezd több lenni, mint kínos. Hiszen a hajón érkező levél híre eljut a nép fülébe is. Azt fogják gondolni, hogy tényleg Bidám lesz a királyuk. Hát persze, hogy Csuncsu fel van háborodva, hiszen Tokmán neki ígérte a trónt!

    Aztán Tokmán egyszer csak meginog a székben, és majdnem lefordul róla. Bidám ijedten ugrik oda hozzá, hogy elkapja. Őfelsége, baj van? Tokmán szótlanul a mellkasát markolja. Bidám szíve is majd kiugrik. Mi történt? Ugye nem fog most elájulni? A féltés teljesen eluralkodik rajta. Felpattan, és rohanna az ajtóhoz, hogy orvost hívjon, de Tokmán megakadályozza. Kéri, hogy ne menjen. Bidám nagyon nem helyesli a dolgot, de nem tud mit tenni, végül a nő mellett marad.

    Közben Csuncsu visszatér... sebesülten. Kapott a jobb vállába egy nyilat, miközben a hajóépítőt kereste. Tokmán nagyon bedühödik az eseten, és oly komolyan veszi, hogy rögtön össze is hív egy taggyűlést, ahol bejelenti: Merénylet érte unokaöccsét. Valaki, aki mindenféleképpen Bidámot akarja trónra juttatni, innentől kezdve jól vigyázzon, mert ha elkapják, akkor gyilkosság lesz ellene a vád. Álcsont bízza meg az üggyel.

    Bidám épp azon tanakodik magában, hogy Miszengék most alaposan belecsinálhattak a gatyájukba, mikor jön Csuncsu. Bidám kedvesen fogadja vendégét, megkérdezi tőle, hogy van. A kis herceg megvádolja őt, hogy ő akarta megölni, ő áll az egész hátterében. Bidám csak pislog, azt kérdezi, honnét veszi ezt. Csuncsu beképzelten válaszol neki: ,,Ugyan már, talán a testem lassú, de az eszem vág, mint a borotva. Sokan rám néznek, és mert gyengének tűnök, nem is tartanak ellenségüknek. De ez csak a látszat! A valóságban én mindig elérem a célom. Mondok is erre egy példát. Igaz, mikor megérkeztem ide, megbocsátottam anyám gyilkosának. De most tegyétek fel a kérdést. Hol van azóta Tenámbó?"

    Bidám teljesen letaglózva ül. Csuncsu a kis beszéde után feláll, távozni készül. Aztán Bidám inti neki, várjon. Majd nevetésben tör ki.: ,,Ez igen! Elismerem, hogy felnőttél. Csak azt nem értem, mikor ment benned végbe ez a nagy változás. Hiszen régen remegtél a félelemtől, mikor megláttál engem."

   Csuncsu visszaül, és mosolyogva bólint: ,,Igen, régen féltem tőled. De ez mára elmúlt. És meg is mondom, miért! Régen kiszámíthatatlan voltál, erős és kegyetlen. És az ember mindig az ismeretlentől fél. De mára átlátok rajtad." - ezen a ponton a herceg kenetteljes viselkedése váratlanul kemény, ostorozó hangnembe csap át: ,,A saját embereidet sem tudod kordában tartani, ráadásul a szerelemtől úgy elvakultál, hogy már azt sem látod, ami az orrod előtt történik!" - aztán feltett egy olyan kérdést, ami Bidám elevenébe vág: ,,Tényleg azt hiszed, hogy őfelsége érez irántad valamit?"

    Rögtön ezután Tokmán magához hívatja Bidámot. A királynő elmondja neki, hogy aggódik, mert a nyomozás során Bidám nevét is meg fogják hurcolni. Bidám csak legyint. Nem baj, csak oldják meg végre ezt a helyzetet, amiben a nyomorult Miszengék hozták Tokmánt. A nő viszont ellenkezik. Nem, ő nem engedi, hogy Bidámnak baja essen ez miatt. Megragadja a férfi kezét, és a tenyerébe helyez valamit.

    Bidám lélegzete eláll egy pillanatra, mikor felismeri, mi az. A királyi eljegyzési gyűrű! Tokmán eljegyzi őt, itt és most. Felnéz a nőre, aki teljesen komolyan viszonozza a tekintetét. Bidám egyszer csak rájön, Tokmán el akarja küldeni őt. A királynő azt mondja, várjon rá Csuhvá-járásban. Csak addig, amíg itt el nem csitulnak a dolgok. Aztán vissza fogja őt hívni, de addig maradjon ott.

    Bidám könyörögve nézi őt, ne küldje el! Mikor Tokmán elhúzza a kezét, ő utána kap, és szorosan megmarkolja. Ne küldj el! Kérlek, hagy maradjak! De a királynő csak azért is elhúzza kezét. Elfordul tőle, és azt kérdezi: Megbízol bennem? Bidám azt válaszolja, igen, de nagyon bizonytalanul. Aztán a királynő inti neki, induljon azonnal Csuhvá-járásba.

    Nehéz szívvel ott hagyja a nőt, de még egyszer visszanéz rá. Kétségek gyötrik. Mért küldte el? Valóban azért, hogy megvédje őt? Vagy Csuncsunak van igaza? Tokmán valójában semmit sem érez iránta? Az előbb elhúzta tőle a kezét... Pont úgy, mint a mester hajdanán... Mit jelent ez az egész?!

    Visszamegy lakosztályába, és elsőnek is leül gondolkodni. Szántákot, és a cuccait előre küldi Csuhvá-járába, ő mégsem utazásra készülődik. Azon tanakodik, hogy nem fog tudni elmenni innét, és simán csak hagyni, hogy Tokmán oldja meg helyette a problémákat. Nem, ez neki nem megy! Igen, engedelmeskednie kellene a királynő parancsának, de a nemesek lázadása az ő bűne! Mi lesz, hogy ha Tokmán nem tudja leverni őket? Segítenie kell neki! Az ő hibájából bátorodtak fel Miszengék, ő adott túlságosan nagy hatalmat Hjomdzsongnak, így hát... ő is fog végezni velük. Ez mindent meg fog oldani. Szépen elmegy hozzájuk, és egyenként megöli őket.

    Az elhatározást tett is követte. Megragadta régi kardját, kicsit ízlelgette, milyen érzés újra a kezében tartani. Jó volt! Hatalmába kerítette valami... gyilkos ösztön. De rég volt, Istenem, de rég... Jól mondta Csuncsu, az emberek már nem félnek tőle. Azt hiszik, elpuhult az évek során. Na de majd most megmutatja nekik!

    Felöltötte magára régi, ócska ruháját. Munno hatalmas kalapját. Kezében a kardja. Ennyi, nem is kell több. Máris indult, elsőnek Miszeng házához. De nem talált ott már senkit. Látta, hogy a királynő katonái is igencsak ott sündörögnek. A mocskok időben leléptek! Biztosan mind a barlangban vannak, és a felkelést szervezik. Tehát elkezdődött a játék...

    Elindul a barlang felé, de Hjomdzsongba botlik az úton. Az a hülye nem átallotta a saját védőrségi katonáit ellene küldeni! Bidám kardot ránt, és pillanatokon belül mind az összes a beleit szedegeti fel a földről. Bidám undorodva hallgatja halálhörgésüket. Átlép rajtuk, és Hjomdzsong nyakához teszi a kardot. Amaz nevet (már megint egy ilyen helyzetben nevet!) és dicséri, hogy ügyes volt, ki sem nézte volna belőle. Bidám visszamosolyog rá, aztán mintha csak magában beszélne: ,,Oh igen, mindig is tudni akartam, hogy vajon akkor is ott lesz-e a vigyor az arcodon, ha a fejed nem lesz a nyakadon?"

    De elég a költői kérdésekből, ideje végre a gyakorlatba áthelyezni az elméletet. Ám mielőtt egyet is suhinthatott volna, egy kis mérgezett hegyű nyíl repült el a füle mellett. Épphogy csak sikerült előle elhajolnia. Bidám döbbenten néz a fák árnyékába. Ki akarta őt megölni?

    Hjomdzsongot hátrahagyva elkapta a menekülő bűnöst. Lerántja arcáról a maszkot, és ráordít: ,,Ki küldött?" Felismerte a merénylő arcát. Ez az ember a királyi testőrség tagja! Ott volt aznap is, mikor be akart menni Tokmánhoz, de nem engedték. Ezzel az emberrel veszekedett! Akkor hát... őfelsége... Nem! De ha mégis... Nem! Tokmán nem tehette ezt!