62.rész:

    A lelkesítő beszéd közepette váratlanul lehullott egy csillag az éjszakai égboltról. Bidám csodálkozva nézte. A katonák suttogni kezdtek: A csillag a palotára hullott. Bidám azonnal meglátja ebben a nagyszerű lehetőséget. Fennhangon azt mondja: ,,Igen, a csillag a palotára hullott! Ez azt jelenti, hogy a királynőnek befellegzett! Az ő uralkodása lejárt!" A katonák egyből megint éljenezni kezdtek.

    Bidám ezután várakozó álláspontra helyezkedett. Két nap, ennyi ideig kell kitartaniuk, míg jön a felmentő sereg. Már csak egy kérdés van, vajon addig Jusin nyugodtan ülni fog-e a seggén, vagy támadást indít ellenük? Nem sokára választ kapott. Hjomdzsong rémült hangon hívta ki, hogy nézzen fel az égre, mert megint történt valami. Bidám és a többiek leesett állal bámulták, ahogy az előbb leesett csillag visszamegy a helyére. De hát ilyen nincs is!

    Miszeng kezdett nevetni mellettük. Annyira röhögött, hogy már a hasát fogta. Bidám kérdezi, mi ütött belé. Azt mondja neki: ,,Ugyan már! Hiszen ez nem más, csak egy sárkányrepülőre akasztott szalmabábú, amit meggyújtottak! Ősi fortély! Én és a nővérem sok ilyen cselt ismertünk annak idején!"

    Bidám elgondolkodva nézte az eget. Jusin visszatette a csillagot az égre... Mit jelent ez? Össze akarja őket zavarni netán? Vagy... ez erőfitogtatás! Támadni fognak! Figyelem, mindenki a helyére! Riadókészültség, támadás várható!

    Baljóslata bevált, pár perc múlva úgy tűnt összedől az egész védelem, amit idáig kiépített. Futva érkeznek az emberek: ,,Kormányfő, betörtek a nyugati kapun! Kormányfő, betörtek a déli kapun!" Bidám csak kapkodta a fejét. Aztán nyugalmat erőltetett magára, és ráparancsolt a többiekre. ,,Északra csalogatjuk őket! Magam vezetem a csapatokat!"

    Indult, hogy készülődjön a harcra, de valaki elé ugrott a sötétben. Bidám ösztönösen a kardjához kapott, de aztán látta, hogy csak Szánták az. Hirtelen minden újra az eszébe jutott. Intette neki, hogy gyorsan, mondja el, mit tudott meg Hükszánról! Szánták félve súgta a fülébe: Hjomdzsong áll mindennek a hátterében.

    Vége! Mindennek vége! Hjomdzsong árulta el, nem a királynő! És ő neki hitt Tokmán helyett! Az a szemét! Az a rohadt tetű! Hogy nyomorodna le! Hogy dőlne rá a kínai nagy fal! Most megöli őt! Már rég meg kellett volna tennie, de most már tényleg leveszi annak a vigyorinak a fejét! Most meglakol!

    Az erőd védelmével mit sem törődve a tanácsterembe rohant. Jól gondolta, hogy ott találja Hjomdzsongot. Az aljas már a tekercseket pakolászta, mentette ami menthető. Futna, mint egy patkány a süllyedő hajóról. Sőt, őt is arra biztatja, hogy tartson vele! Bidám viszont a nyakához teszi a kardot. Elég volt csak egy nevet mondania neki: Hükszán. Hjomdzsong már tudta is, számára eljött a végítélet. Lelepleződött!

    Mily meg lepő (vagy sem), nevetni kezdett. Ez valami perverzitás nála, hogy mikor érzi a vesztét, mindig nevet? Bidám dühösen fújtatva nézi őt. Ám Hjomdzsong nem úgy tűnik, mint aki megijedt a tekintetétől. Inkább szánakozva nézi őt. És nem sokára ki is derül, mért fordult a kocka: Hjomdzsong sajnája őt. De le is nézi, hogy ilyen könnyen átejtette őt. Úgy beolvas Bidámnak, hogy az hátratántorodik kemény szavaitól.

    ,,Bidám, nem terhelheti másra a felelősséget! Hiszen maga volt saját sanyarú sorsának az okozója! Tegye fel a kérdést magának: Ki ölte meg valójában Munnót? Talán én? Nem! Ha én nem jövök, maga képes lett volna csak a 3 HÁN könyvéért megölni őt! Tagadja le, ha meri! Na ugye, ugye... Aztán tegye fel magának azt a kérdést, vajon mihez kezdett volna, ha beteljesül őfelsége iránti szerelme? Így is úgy is elárulta volna őt egy napon. Megmondjam, miért? Mert ingatag! Mert nem bízik senkiben! Közben meg egyre csak azon síránkozik, magában mért nem bízik senki? A hatalmat áhítozta végig! A szerelem csak egy ostoba kisiklás volt. Teljesen összezavarta a fejét. De én, megkönnyítettem a választást. A helyes útra tereltem."

    Bidám lábai fölmondják a szolgálatot, lerogy a legközelebbi székre. A fájdalomtól megint elveszti az eszét. A kín leírhatatlan! Hjomdzsong olyan mély igazságokat vágott az arcába, amit képtelen volt elviselni. Valóban csak a hatalom élteti? Mégis csak olyan, mint az anyja? Nem, az nem lehet! Ő nem olyan szívtelen, mint Misil volt! Ő nem... Ő nem... Hjomdzsong mosolyogva nézi kiborulását. Indulna is tovább, mint aki jól végezte dolgát, de Bidám nem engedhette. Feláll, és végre valahára belé mártja a kardot.

    Jön Miszeng. Amint meglátja Hjomdzsong holtestét, rájön, Bidám mindent tud. Bidám nem törődik vele, egyszerűen félrelöki őt az útból. Ám Miszeng megállítja őt. Ha Hjomdzsong gúnyos szavai az előbb szétszaggatták a szívét, akkor Miszeng beszéde egyenesen megölte a lelkét. Bidám nem tudta, mért kell még ezt is végighallgatnia, de megtette, mert lábai egyszerűen nem mozdultak. Könnyekkel teli szemmel nézte Miszenget, miközben az szintén szánakozva nézett vissza rá. ,,A nővérem fia egy rongyember! Mellé álltam, mert azt hittem, ő is a szent célért küzd."

    Bidám fejcsóválva válaszolja neki.: ,,Nem igaz! Az én célom, sosem egyezett a tiétekkel. Misil érdekből szült meg. Munno érdekből nevelt fel. Csak azt nem kérdezte meg soha senki, hogy én mit akar valójában."

   Miszeng nevetni kezd.: ,,Hát igen, micsoda egy szerencsétlen gyermek vagy te! Misil elhagyott még csecsemő korodban. Munno nem tudott szeretni. Úgymond kizártunk téged a szeretetből! Sajnállak, hogy ilyen szánalmas életed volt... De azt ne is merd tagadni, hogy mindezért nem te vagy a felelős. Hidd el nekem, drága öcsém, senki más nem pusztíthat el, nincs senkinek se olyan hatalma hozzá, csak neked! Te vagy saját szerelmed árulója!"

    Bidám ott hagyja őt. Hadi öltözékét a földre dobja, nincs nála más, csak a kardja. Ahogy kifele menetel az erődből körülötte az erőd lángokban áll. Az emberek, katonák sikoltozva rohangálnak körülötte. Őt mindez cseppet sem érdekli. Tovább megy, tekintetét előre szegezi. Nem állítja meg senki. Helyes! Most amúgy sincs olyan hangulatban, hogy még egy okostojást végighallgasson. Tartsa meg mindenki magának a véleményét! Oké, elcseszte! Oké, szánalmas alak! Felfogta, nem kell állandóan ezt szajkózni!

    Hajnalra virradt, mire kiért az erődből. Rálépett a szokott útra, ami a palotába vezet. Szánták, hű szolgája árnyékként követte őt. Egyszer csak megtorpannak. Szánták könyörögni kezd neki, hogy meneküljenek. Ne menjen őfelsége táborába, mert ott a biztos halál vár rá. Inkább tartson vele, szökjenek meg együtt. Bidám szomorú tekintettel mered Szántákra. Ő már beletörődött a sorsába. Ugyan, hová mehetne? Neki Tokmán volt az egész élete. A nő nélkül nincs értelme már semminek se. De Szántáknak nem muszáj vele tartania. Ő még kitörhet innét, ha ügyes.

    Átnyújtja Szántáknak a védőrségi jelvényét. Ilyen senki másnak nincs, csak a parancsnoknak. Ennyit hagy hátra magából, semmi többet. Aztán a hű szolga szemébe néz, és ad neki egy utolsó jó tanácsot. Egy olyat, amit ha neki adtak volna fiatal korában, és ha megfogadta volna, akkor minden másképp alakult volna.: ,,Kezd új életet, Szánták! Menj innét jó messzire! Felejts el engem! Tedd le a kardot örökre, és műveld inkább az anyaföldet! Azzal többet érsz..."

    Szánták szinte sírva kérdi tőle: ,,De hát, uram? Nem jön velem?" Bidám elnéz mellette.: ,,Nem, nekem még monanom kell valamit őfelségének, amit nem mondtam idáig neki, de most szólni fogok!" Szánták meghajolt felé, és elindult. Bidám is elindult, pont az ellenkező irányba, az ellenség tábora felé.

    Aztán egy elfojtott kiáltás hangja szállt felé. Bidám kíváncsian megfordul. Szánták nyíllal a szívében, utolsó lélegzetével őt figyelmezteti, itt az ellenség. Bidám felnéz a domboldalra. Valóban, egy egész csapat. Bidám érzéketlenül nézi őket. Felemeli kardját, és kihúzza hüvelyéből. Ennyit kiált oda neki: ,,Aki engem megöl, annak örökre belevésődik a neve a történelem könyvekbe!"

    Aztán elkezdődik a harc. Bidám nem egyszerűen úgy szeleteli az embereket, mint más a kenyeret, hanem közben igyekszik eljutni őfelsége táborába. Az utat viszont végig kell harcolnia, mert nem tízen, nem százan, hanem ezren jönnek rá. És a kifogyhatatlan számú katonák ellenére egyre közelebb jut a céljához. Habár mire a táborba ér, kezd fáradni, de nem adja fel. Addig nem, amíg el nem mondta Tokmánnak, amit akart.

    Karjára tekeri szétszaggatott felsőjét, és ahogy a mesterétől tanulta, a kötél másik végére csomózta kardját. Aztán körbe-körbe lengette, minden suhintásánál egy katona ordított fel a fájdalomtól. Valamelyiknek levágta a lábát. Valamelyiknek a fejét. Valakit csak megbénított. Valakit teljesen lemészárolt. De már nem talált semmilyen élvezetet az ölésben, úgy mint régen. Egyáltalán nem érzett már semmit sem. Csak tette a dolgát, hogy elérje utolsó célját.

    Annak ellenére, hogy már gyakorlatilag a fél hadsereget legyilkolta, nem értette, minek üldözik még mindig. Akinek van esze, az már rég elmenekült innét. Ugyanis aki marad, és aki rátámad, az mind a halál fia lesz. A kör egyszer csak szétnyílik, és Jusin tábornagy jelenik meg. Ó, végre eljött a főmufti, hogy megoldja a válsághelyzetet! Micsoda megtiszteltetés!

    Jusin elé lép, és szinte könyörög neki, hogy ne csinálja ezt. Tegye le a kardot, és jöjjön vele! Nem akarja őt bántani, nem muszáj mindenféleképpen Bidám halálával végződnie a mai napnak. Egyszerűen csak adja fel a harcot.

    Bidám lihegve nézi őt egy darabig. Még csak nem is válaszol egy ilyen ostoba felajánlásra. Elnéz a tábornagy válla felett, mire megpillant a távolban egy alakot, aki talán Tokmán. ,,Őfelsége az?"- kérdezi Jusintól.- ,,Ugye, ő az?"

    Jusin nem válaszol. Bidám rájön, hogy vagy újult erőre kap, vagy nem lesz képes végigcsinálni, amit tervezett. És ekkor váratlanul mint egy ihlet, úgy hasított belé anyja utolsó szavai: ,,Olyan törékeny a te piciny kis lelked... Túl nehéz hozzá a te nagy álmod." Hát igen, Misil már akkor megmondta. Bidám már akkor tudhatta volna. Egyetlen álma volt ebben az életben: Hogy valaki viszont szeresse őt. De senki nem tudta ezt teljesíteni.

    Bidám eltökélten Jusinra néz.: ,,Jusin, hiszen mi sosem tudtunk megküzdeni igazán egymással." Ezzel ki is mondta a végszót. Határozottan a kezére kötötte a kardját. Szemében kihívással nézett a tábornagyra. Jusin elfogadta. Ő is elővette kardját.

    Bidám megvárta, amíg ő támad először. Egy ügyes hátraszaltóval kikerülte a kardját, és futni kezdett a királynő felé. Az emberek riadtan nézték, ahogy közeledik. Jusin mérgesen ordította, hogy tartóztassák fel. Bidám még visszanézett rá utoljára a válla felett. Ezt gondolta: ,,Jusin, mi értelme lenne megküzdenünk? Hiszen végül mindent te nyertél. Én már nem akarok semmi mást, csak beszélni őfelségével!"

    Ezután kezdődött még csak a nagy mulatság. Bidám annyi emberen küzdötte át magát, hogy már nem is számolta. Egyetlen dolgot tartott csak szeme előtt, hogy még hány lépés távolságra van Tokmántól. 30 lépésnél kapott három nyilat, de felállt, és továbbküzdött. 20 lépésnél már úgy vérzett, hogy a gyengeségtől elszédült, de akkor sem hagyta magát. 10 lépésnél Álcson kicsapta kezéből a kardot, de már nem érdekelte. Csak tántorgott, miközben vérkönnyeket sírt a fájdalomtól.

    Aztán megállt Jusin előtt. A tábornagy nem engedte tovább. Pedig már olyan közel volt Tokmánhoz, hogy látta a könnyeket lecsorogni az arcán. A nő szemébe nézett, miközben tett egy lépést balra. Jusin is balra lépett. Tett egyet jobbra. Jusin is jobbra lépett. Bidám Jusinra nézett. A tábornagy intette neki, hagyja abba, nem mehet őfelsége közelébe. Bidám nem hallgatott rá. Kinyújtotta kezét, és akkor... Jusin mélyen belé mártotta gyomrába a kardot.

    Utolsó leheletével elmondja szerelmének azt, amit akart: ,,Tokmánom, drága Tokmánom!"- ezt suttogja. Hogy Tokmán meghallotta-e? Nem tudja. Már sosem fogja megtudni. De ha valamiképp mégis célba ért az üzenet, akkor a királynője tudni fogja, hogy Bidám az életénél is jobban szerette őt. Igen, talán felségárulást követett el, hogy a nevén szólította... de a nőnek ez volt az egyetlen vágya. És Bidám szívesen teljesítette.

    Bidám azzal a reménnyel hal meg, hogy Tokmán tudja, megbánt mindent. Megbánta, hogy nem bízott jobban a nőben. Megbánta, hogy így alakultak a dolgok. Nagyon megbánta. Bárcsak szebb életük lehetett volna. Bárcsak ott várt volna Csuhvá-járásban Tokmánra. De már késő... Késő!