60. rész:
Az világos
volt mindenki számára, hogy ez egy átverés. Ezt nem Ásóka
küldte, hanem valaki más intézte így a dolgokat, hogy Bidám
javára váljon. Az eseten leginkább Csuncsu háborodik fel, rögtön
megy is a kikötőbe, hogy kiderítse, ki volt az. Bidámot ez a
része nem érdekli, őt sokkal inkább az foglalkoztatja, hogy
Tokmán vajon most mit hisz. Őt hibáztatja? Vagy tudja, hogy semmi
köze ehhez? Meg kell beszélnie vele!
A királynő
lakosztályához megy, de az őrök nem akarják beengedni. Bidám
mérgében már kiabál, mire előmászik Álcson is, és ugyanazt
ismétli: Őfelsége most nem kíván senkit sem fogadni. Bidám
dacosan a szeme közé néz. Jó, ha Maga Tokmán küldi el, elmegy.
De amíg nem kérdezik meg Tokmánt, addig itt fog szobrozni.
Na végre,
beengedték a nőhöz. Ma Tokmán nagyon sápadtnak néz ki. Bidám
aggódva kérdezi, jól van-e. A királynő csak legyint. Aztán
szóba hozza, hogy mit gondol az előbbiekről. Tokmán biztosítja,
hogy még mindig bízik Bidámban. De az emberei, Miszengék
túlságosan felbátorodtak. Ez az ügy már kezd több lenni, mint
kínos. Hiszen a hajón érkező levél híre eljut a nép fülébe
is. Azt fogják gondolni, hogy tényleg Bidám lesz a királyuk. Hát
persze, hogy Csuncsu fel van háborodva, hiszen Tokmán neki ígérte
a trónt!
Aztán
Tokmán egyszer csak meginog a székben, és majdnem lefordul róla.
Bidám ijedten ugrik oda hozzá, hogy elkapja. Őfelsége, baj van?
Tokmán szótlanul a mellkasát markolja. Bidám szíve is majd
kiugrik. Mi történt? Ugye nem fog most elájulni? A féltés
teljesen eluralkodik rajta. Felpattan, és rohanna az ajtóhoz, hogy
orvost hívjon, de Tokmán megakadályozza. Kéri, hogy ne menjen.
Bidám nagyon nem helyesli a dolgot, de nem tud mit tenni, végül a
nő mellett marad.
Közben
Csuncsu visszatér... sebesülten. Kapott a jobb vállába egy
nyilat, miközben a hajóépítőt kereste. Tokmán nagyon bedühödik
az eseten, és oly komolyan veszi, hogy rögtön össze is hív egy
taggyűlést, ahol bejelenti: Merénylet érte unokaöccsét. Valaki,
aki mindenféleképpen Bidámot akarja trónra juttatni, innentől
kezdve jól vigyázzon, mert ha elkapják, akkor gyilkosság lesz
ellene a vád. Álcsont bízza meg az üggyel.
Bidám épp
azon tanakodik magában, hogy Miszengék most alaposan
belecsinálhattak a gatyájukba, mikor jön Csuncsu. Bidám kedvesen
fogadja vendégét, megkérdezi tőle, hogy van. A kis herceg
megvádolja őt, hogy ő akarta megölni, ő áll az egész
hátterében. Bidám csak pislog, azt kérdezi, honnét veszi ezt.
Csuncsu beképzelten válaszol neki: ,,Ugyan már, talán a testem
lassú, de az eszem vág, mint a borotva. Sokan rám néznek, és
mert gyengének tűnök, nem is tartanak ellenségüknek. De ez csak
a látszat! A valóságban én mindig elérem a célom. Mondok is
erre egy példát. Igaz, mikor megérkeztem ide, megbocsátottam
anyám gyilkosának. De most tegyétek fel a kérdést. Hol van azóta
Tenámbó?"
Bidám
teljesen letaglózva ül. Csuncsu a kis beszéde után feláll,
távozni készül. Aztán Bidám inti neki, várjon. Majd nevetésben
tör ki.: ,,Ez igen! Elismerem, hogy felnőttél. Csak azt nem értem,
mikor ment benned végbe ez a nagy változás. Hiszen régen remegtél
a félelemtől, mikor megláttál engem."
Csuncsu visszaül, és
mosolyogva bólint: ,,Igen, régen féltem tőled. De ez mára
elmúlt. És meg is mondom, miért! Régen kiszámíthatatlan voltál,
erős és kegyetlen. És az ember mindig az ismeretlentől fél. De
mára átlátok rajtad." - ezen a ponton a herceg kenetteljes
viselkedése váratlanul kemény, ostorozó hangnembe csap át: ,,A
saját embereidet sem tudod kordában tartani, ráadásul a
szerelemtől úgy elvakultál, hogy már azt sem látod, ami az orrod
előtt történik!" - aztán feltett egy olyan kérdést, ami
Bidám elevenébe vág: ,,Tényleg azt hiszed, hogy őfelsége érez
irántad valamit?"
Rögtön
ezután Tokmán magához hívatja Bidámot. A királynő elmondja
neki, hogy aggódik, mert a nyomozás során Bidám nevét is meg
fogják hurcolni. Bidám csak legyint. Nem baj, csak oldják meg
végre ezt a helyzetet, amiben a nyomorult Miszengék hozták
Tokmánt. A nő viszont ellenkezik. Nem, ő nem engedi, hogy Bidámnak
baja essen ez miatt. Megragadja a férfi kezét, és a tenyerébe
helyez valamit.
Bidám
lélegzete eláll egy pillanatra, mikor felismeri, mi az. A királyi
eljegyzési gyűrű! Tokmán eljegyzi őt, itt és most. Felnéz a
nőre, aki teljesen komolyan viszonozza a tekintetét. Bidám egyszer
csak rájön, Tokmán el akarja küldeni őt. A királynő azt
mondja, várjon rá Csuhvá-járásban. Csak addig, amíg itt el nem
csitulnak a dolgok. Aztán vissza fogja őt hívni, de addig maradjon
ott.
Bidám
könyörögve nézi őt, ne küldje el! Mikor Tokmán elhúzza a
kezét, ő utána kap, és szorosan megmarkolja. Ne küldj el!
Kérlek, hagy maradjak! De a királynő csak azért is elhúzza
kezét. Elfordul tőle, és azt kérdezi: Megbízol bennem? Bidám
azt válaszolja, igen, de nagyon bizonytalanul. Aztán a királynő
inti neki, induljon azonnal Csuhvá-járásba.
Nehéz
szívvel ott hagyja a nőt, de még egyszer visszanéz rá. Kétségek
gyötrik. Mért küldte el? Valóban azért, hogy megvédje őt? Vagy
Csuncsunak van igaza? Tokmán valójában semmit sem érez iránta?
Az előbb elhúzta tőle a kezét... Pont úgy, mint a mester
hajdanán... Mit jelent ez az egész?!
Visszamegy
lakosztályába, és elsőnek is leül gondolkodni. Szántákot, és
a cuccait előre küldi Csuhvá-járába, ő mégsem utazásra
készülődik. Azon tanakodik, hogy nem fog tudni elmenni innét, és
simán csak hagyni, hogy Tokmán oldja meg helyette a problémákat.
Nem, ez neki nem megy! Igen, engedelmeskednie kellene a királynő
parancsának, de a nemesek lázadása az ő bűne! Mi lesz, hogy ha
Tokmán nem tudja leverni őket? Segítenie kell neki! Az ő
hibájából bátorodtak fel Miszengék, ő adott túlságosan nagy
hatalmat Hjomdzsongnak, így hát... ő is fog végezni velük. Ez
mindent meg fog oldani. Szépen elmegy hozzájuk, és egyenként
megöli őket.
Az
elhatározást tett is követte. Megragadta régi kardját, kicsit
ízlelgette, milyen érzés újra a kezében tartani. Jó volt!
Hatalmába kerítette valami... gyilkos ösztön. De rég volt,
Istenem, de rég... Jól mondta Csuncsu, az emberek már nem félnek
tőle. Azt hiszik, elpuhult az évek során. Na de majd most
megmutatja nekik!
Felöltötte
magára régi, ócska ruháját. Munno hatalmas kalapját. Kezében a
kardja. Ennyi, nem is kell több. Máris indult, elsőnek Miszeng
házához. De nem talált ott már senkit. Látta, hogy a királynő
katonái is igencsak ott sündörögnek. A mocskok időben leléptek!
Biztosan mind a barlangban vannak, és a felkelést szervezik. Tehát
elkezdődött a játék...
Elindul a
barlang felé, de Hjomdzsongba botlik az úton. Az a hülye nem
átallotta a saját védőrségi katonáit ellene küldeni! Bidám
kardot ránt, és pillanatokon belül mind az összes a beleit
szedegeti fel a földről. Bidám undorodva hallgatja
halálhörgésüket. Átlép rajtuk, és Hjomdzsong nyakához teszi a
kardot. Amaz nevet (már megint egy ilyen helyzetben nevet!) és dicséri, hogy ügyes volt, ki sem nézte volna belőle. Bidám
visszamosolyog rá, aztán mintha csak magában beszélne: ,,Oh igen,
mindig is tudni akartam, hogy vajon akkor is ott lesz-e a vigyor az
arcodon, ha a fejed nem lesz a nyakadon?"
De elég a
költői kérdésekből, ideje végre a gyakorlatba áthelyezni az
elméletet. Ám mielőtt egyet is suhinthatott volna, egy kis
mérgezett hegyű nyíl repült el a füle mellett. Épphogy csak
sikerült előle elhajolnia. Bidám döbbenten néz a fák árnyékába.
Ki akarta őt megölni?
Hjomdzsongot
hátrahagyva elkapta a menekülő bűnöst. Lerántja arcáról a
maszkot, és ráordít: ,,Ki küldött?" Felismerte a merénylő
arcát. Ez az ember a királyi testőrség tagja! Ott volt aznap is,
mikor be akart menni Tokmánhoz, de nem engedték. Ezzel az emberrel
veszekedett! Akkor hát... őfelsége... Nem! De ha mégis... Nem!
Tokmán nem tehette ezt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése