2012. június 2., szombat


60. rész:
    Az világos volt mindenki számára, hogy ez egy átverés. Ezt nem Ásóka küldte, hanem valaki más intézte így a dolgokat, hogy Bidám javára váljon. Az eseten leginkább Csuncsu háborodik fel, rögtön megy is a kikötőbe, hogy kiderítse, ki volt az. Bidámot ez a része nem érdekli, őt sokkal inkább az foglalkoztatja, hogy Tokmán vajon most mit hisz. Őt hibáztatja? Vagy tudja, hogy semmi köze ehhez? Meg kell beszélnie vele!
    A királynő lakosztályához megy, de az őrök nem akarják beengedni. Bidám mérgében már kiabál, mire előmászik Álcson is, és ugyanazt ismétli: Őfelsége most nem kíván senkit sem fogadni. Bidám dacosan a szeme közé néz. Jó, ha Maga Tokmán küldi el, elmegy. De amíg nem kérdezik meg Tokmánt, addig itt fog szobrozni.
    Na végre, beengedték a nőhöz. Ma Tokmán nagyon sápadtnak néz ki. Bidám aggódva kérdezi, jól van-e. A királynő csak legyint. Aztán szóba hozza, hogy mit gondol az előbbiekről. Tokmán biztosítja, hogy még mindig bízik Bidámban. De az emberei, Miszengék túlságosan felbátorodtak. Ez az ügy már kezd több lenni, mint kínos. Hiszen a hajón érkező levél híre eljut a nép fülébe is. Azt fogják gondolni, hogy tényleg Bidám lesz a királyuk. Hát persze, hogy Csuncsu fel van háborodva, hiszen Tokmán neki ígérte a trónt!
    Aztán Tokmán egyszer csak meginog a székben, és majdnem lefordul róla. Bidám ijedten ugrik oda hozzá, hogy elkapja. Őfelsége, baj van? Tokmán szótlanul a mellkasát markolja. Bidám szíve is majd kiugrik. Mi történt? Ugye nem fog most elájulni? A féltés teljesen eluralkodik rajta. Felpattan, és rohanna az ajtóhoz, hogy orvost hívjon, de Tokmán megakadályozza. Kéri, hogy ne menjen. Bidám nagyon nem helyesli a dolgot, de nem tud mit tenni, végül a nő mellett marad.



    Közben Csuncsu visszatér... sebesülten. Kapott a jobb vállába egy nyilat, miközben a hajóépítőt kereste. Tokmán nagyon bedühödik az eseten, és oly komolyan veszi, hogy rögtön össze is hív egy taggyűlést, ahol bejelenti: Merénylet érte unokaöccsét. Valaki, aki mindenféleképpen Bidámot akarja trónra juttatni, innentől kezdve jól vigyázzon, mert ha elkapják, akkor gyilkosság lesz ellene a vád. Álcsont bízza meg az üggyel.
    Bidám épp azon tanakodik magában, hogy Miszengék most alaposan belecsinálhattak a gatyájukba, mikor jön Csuncsu. Bidám kedvesen fogadja vendégét, megkérdezi tőle, hogy van. A kis herceg megvádolja őt, hogy ő akarta megölni, ő áll az egész hátterében. Bidám csak pislog, azt kérdezi, honnét veszi ezt. Csuncsu beképzelten válaszol neki: ,,Ugyan már, talán a testem lassú, de az eszem vág, mint a borotva. Sokan rám néznek, és mert gyengének tűnök, nem is tartanak ellenségüknek. De ez csak a látszat! A valóságban én mindig elérem a célom. Mondok is erre egy példát. Igaz, mikor megérkeztem ide, megbocsátottam anyám gyilkosának. De most tegyétek fel a kérdést. Hol van azóta Tenámbó?"



    Bidám teljesen letaglózva ül. Csuncsu a kis beszéde után feláll, távozni készül. Aztán Bidám inti neki, várjon. Majd nevetésben tör ki.: ,,Ez igen! Elismerem, hogy felnőttél. Csak azt nem értem, mikor ment benned végbe ez a nagy változás. Hiszen régen remegtél a félelemtől, mikor megláttál engem."
   Csuncsu visszaül, és mosolyogva bólint: ,,Igen, régen féltem tőled. De ez mára elmúlt. És meg is mondom, miért! Régen kiszámíthatatlan voltál, erős és kegyetlen. És az ember mindig az ismeretlentől fél. De mára átlátok rajtad." - ezen a ponton a herceg kenetteljes viselkedése váratlanul kemény, ostorozó hangnembe csap át: ,,A saját embereidet sem tudod kordában tartani, ráadásul a szerelemtől úgy elvakultál, hogy már azt sem látod, ami az orrod előtt történik!" - aztán feltett egy olyan kérdést, ami Bidám elevenébe vág: ,,Tényleg azt hiszed, hogy őfelsége érez irántad valamit?"
    Rögtön ezután Tokmán magához hívatja Bidámot. A királynő elmondja neki, hogy aggódik, mert a nyomozás során Bidám nevét is meg fogják hurcolni. Bidám csak legyint. Nem baj, csak oldják meg végre ezt a helyzetet, amiben a nyomorult Miszengék hozták Tokmánt. A nő viszont ellenkezik. Nem, ő nem engedi, hogy Bidámnak baja essen ez miatt. Megragadja a férfi kezét, és a tenyerébe helyez valamit.



    Bidám lélegzete eláll egy pillanatra, mikor felismeri, mi az. A királyi eljegyzési gyűrű! Tokmán eljegyzi őt, itt és most. Felnéz a nőre, aki teljesen komolyan viszonozza a tekintetét. Bidám egyszer csak rájön, Tokmán el akarja küldeni őt. A királynő azt mondja, várjon rá Csuhvá-járásban. Csak addig, amíg itt el nem csitulnak a dolgok. Aztán vissza fogja őt hívni, de addig maradjon ott.



    Bidám könyörögve nézi őt, ne küldje el! Mikor Tokmán elhúzza a kezét, ő utána kap, és szorosan megmarkolja. Ne küldj el! Kérlek, hagy maradjak! De a királynő csak azért is elhúzza kezét. Elfordul tőle, és azt kérdezi: Megbízol bennem? Bidám azt válaszolja, igen, de nagyon bizonytalanul. Aztán a királynő inti neki, induljon azonnal Csuhvá-járásba.





    Nehéz szívvel ott hagyja a nőt, de még egyszer visszanéz rá. Kétségek gyötrik. Mért küldte el? Valóban azért, hogy megvédje őt? Vagy Csuncsunak van igaza? Tokmán valójában semmit sem érez iránta? Az előbb elhúzta tőle a kezét... Pont úgy, mint a mester hajdanán... Mit jelent ez az egész?!


    Visszamegy lakosztályába, és elsőnek is leül gondolkodni. Szántákot, és a cuccait előre küldi Csuhvá-járába, ő mégsem utazásra készülődik. Azon tanakodik, hogy nem fog tudni elmenni innét, és simán csak hagyni, hogy Tokmán oldja meg helyette a problémákat. Nem, ez neki nem megy! Igen, engedelmeskednie kellene a királynő parancsának, de a nemesek lázadása az ő bűne! Mi lesz, hogy ha Tokmán nem tudja leverni őket? Segítenie kell neki! Az ő hibájából bátorodtak fel Miszengék, ő adott túlságosan nagy hatalmat Hjomdzsongnak, így hát... ő is fog végezni velük. Ez mindent meg fog oldani. Szépen elmegy hozzájuk, és egyenként megöli őket.
    Az elhatározást tett is követte. Megragadta régi kardját, kicsit ízlelgette, milyen érzés újra a kezében tartani. Jó volt! Hatalmába kerítette valami... gyilkos ösztön. De rég volt, Istenem, de rég... Jól mondta Csuncsu, az emberek már nem félnek tőle. Azt hiszik, elpuhult az évek során. Na de majd most megmutatja nekik!


    Felöltötte magára régi, ócska ruháját. Munno hatalmas kalapját. Kezében a kardja. Ennyi, nem is kell több. Máris indult, elsőnek Miszeng házához. De nem talált ott már senkit. Látta, hogy a királynő katonái is igencsak ott sündörögnek. A mocskok időben leléptek! Biztosan mind a barlangban vannak, és a felkelést szervezik. Tehát elkezdődött a játék...


    Elindul a barlang felé, de Hjomdzsongba botlik az úton. Az a hülye nem átallotta a saját védőrségi katonáit ellene küldeni! Bidám kardot ránt, és pillanatokon belül mind az összes a beleit szedegeti fel a földről. Bidám undorodva hallgatja halálhörgésüket. Átlép rajtuk, és Hjomdzsong nyakához teszi a kardot. Amaz nevet (már megint egy ilyen helyzetben nevet!) és dicséri, hogy ügyes volt, ki sem nézte volna belőle. Bidám visszamosolyog rá, aztán mintha csak magában beszélne: ,,Oh igen, mindig is tudni akartam, hogy vajon akkor is ott lesz-e a vigyor az arcodon, ha a fejed nem lesz a nyakadon?"


    De elég a költői kérdésekből, ideje végre a gyakorlatba áthelyezni az elméletet. Ám mielőtt egyet is suhinthatott volna, egy kis mérgezett hegyű nyíl repült el a füle mellett. Épphogy csak sikerült előle elhajolnia. Bidám döbbenten néz a fák árnyékába. Ki akarta őt megölni?
    Hjomdzsongot hátrahagyva elkapta a menekülő bűnöst. Lerántja arcáról a maszkot, és ráordít: ,,Ki küldött?" Felismerte a merénylő arcát. Ez az ember a királyi testőrség tagja! Ott volt aznap is, mikor be akart menni Tokmánhoz, de nem engedték. Ezzel az emberrel veszekedett! Akkor hát... őfelsége... Nem! De ha mégis... Nem! Tokmán nem tehette ezt!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése